Beszámoló a 2012-es Holnemvolt Fesztiválról, Chilembu Krisztina tollából.
Beszámolókat rögtön az események után illik írni. Ez nem jött össze, de aki ott volt, tudja, hogy ez nem megy könnyen. Mert idő kell a befogadáshoz. A mesék érnek, dolgoznak, és két nap mesélés után nehéz visszatérni a hétköznapokba. Azért megpróbáljuk.
A második alkalommal megrendezett Holnemvolt Fesztivál (2012. 04. 14-15.) első órájában minden fellépő egy-egy rövid mesével mutatkozott be (érdemes volt korán kelni). Az első óra után is éreztük, hogy hogy ez a két nap nagyon kemény lesz, jó értelemben – hiszen fel is kell dolgozni a hallottakat.
A Paramythokores tagjai ott folytatták a meséket, ahol azok általában véget érnek, hiszen néha sokkal izgalmasabb, hogy mi történik a “boldogan éltek, míg meg nem haltak” után. Olyan időszerű témák is helyet kaptak a színpadon, mint a kivándorlás, az idegenben “elcsábított”, elvarázsolt férfi és itthon maradt felesége története. Europé és Zeusz románcának elbeszélése közben kiderült, hogy a főisten komoly gardróbbal rendelkezik különféle állatjelmezekből, amiket magára ölt, amikor leteperni készül valakit, és hogy a választás nem is olyan egyszerű… A társulat tagjai egymásnak adták a történet fonalát, az izgalmasabb részeknél szinte észre sem vettük, hogy más kezdte és fejezte be a mesét.
A varázslat folytatódott Paola Balbi és Robera Montisci (Raccontamiunastoria Storytelling Company) előadásai alatt is. Paola profi színésznő, aki Shakespeare-akadémián is tanult Londonban, tökéletesen kidolgozott gesztusokkal elevenítette meg a (nem is olyan) szende apácát, a hedonista harmonikást vagy a biztonsági őrökre emlékeztető ördögöt. A Szex és Toszkána modern Dekameron-feldolgozás volt, Paola dögös piros ruhában és hozzá illő magassarkúban adta elő a pikáns sztorikat. A Kártyaparti az Ördöggel sok dél-olaszországi meséhez hasonlóan a halálról szólt, az időhúzásról, a trükkökről, és arról, hogy mi van akkor, ha tényleg eljön az idő. (A pokolban sincs veszve minden, ha az ember jól bánik a kártyával…)
Jay Miller meglepő kondíciójáról tett bizonyságot, amikor fejen állt egy széken, és szokásához híven most is bevonta a közönséget az előadásokba (még a fővédnök, Varró Dani sem úszta meg.) Sok-sok stand up comedy-s kitérő, rövid mikrotörténet építette fel az egész előadást egy egésszé, a döbbent csendtől a könnyes nevetésig mindenre fel kell készülnie annak, akit Jay egyszer a hatalmába kerít.
Andrew Wright meglepetés vendég volt, Jay tökéletes ellentéte. Semmi váratlan aktivitás, semmi őrület a színpadon, Andrew a tipikus öreg mesemondó, akinek már nem sok újat tud nyújtani a világ. Szinte látjuk magunk előtt a hasonmását, aki több ezer évvel ezelőtt mesél a tűz mellett, Buddha-mosollyal fogadja az élet megpróbáltatásait.
Kovács Marianna horvát-magyar nemzetiségű mesemondó történetei csak néhány száz kilométerről “érkeztek” – ha egyáltalán létezik a meséknél ilyen, hogy távolság -, mégis nagyon mások voltak. Ismerősek, de mások. Nem voltak bennük tündérlányok és hercegek, de voltak sokat szenvedő, küzdő, várakozó emberek, akiknek abban kellett meglátniuk a csodát, ami adatott.
Berecz Andrásról nehéz bármit is írni. Hallgatni, megélni, érezni kell. Hogy aztán napokig az ember fejében motoszkáljon egy szófordulat, egy arckifejezés, egy dallam. A mesemondó tényleg “világot magyaráz”. Berecz András azt is elmesélte, hogy miért hasznos, ha egy mesemondó futni is megtanul – természetesen nem mindig örül mindenki a történeteknek, főleg, ha némi személyes utalást is felfedez a mesében.
“Felhőtlépő” Fekete Gy. Viktor és Lovranits Júlia “Rigó”, két hazai mesemondó is beugrott, hogy érezzük, a modern storytelling itthon is kezd szárnyra kapni. (Itt köszönjük meg az egészet Zalka Csenge Virágnak, aki a storytelling műfaját megismertette velünk, és most éppen az USA-ban képzi magát világszínvonalú profi mesemondóvá.)
Köszönjük a szervezőknek, az önkénteseknek, a szponzoroknak és persze a közönségnek. Berecz András szavaival élve, szinte “irigyeltük saját magunkat”…
Fotók: Lipták Ágnes, Kiss Tamás
