Beszámoló a Holnemvolt Fesztivál egyik főszervezője, Zalka Csenge Virág tollából. Első felvonás.

Gyönyörű napsütéses reggelre virradtunk szombaton (avagy gyönyörű napsütéses délutánra, attól függően, ki mikor hengeredett ki az ágyból). Nyolckor az önkéntesek, szervezők és mesemondók már haptákban álltak, és várták, hogy megnyisson a fesztivál.
197906_175015195879904_5527703_nSzállingózni kezdtek az emberek. Igen, tudom, felírtuk a jövő évi listára: “mesemondó fesztivált nem kezdünk szombat reggel kilenckor”. Ehhez képest egész sokan bukkantak fel, lelkesen és mesékre éhesen; gyönyörű volt a terem is, sok csinos színes lampionnal és nagy papírbálákkal, amiken kényelmesen el lehetett terpeszkedni (előző este még nagyban próbáltuk betuszkolni őket az ajtón, de sikerült…)
197906_175015205879903_7968982_nPetra mondta a nyitó beszédet; ő otthoni terepen mozog, lévén az evangélikus gyülekezet lelkésze. Ezek után következett a bemutatkozó kör: minden mesemondó mesélhetett egy kicsikét. A sort én nyitottam, szintén a hazai terep miatt; a fesztivál kezdésére egy történet jutott az eszembe, amit még Rómában hallottam az első Raccontamianstoria fesztiválon arról, hogy a Vörös-tenger se válik csak úgy ketté, ha előtte nem veszi valaki a bátorságot, hogy belegázoljon… így gázoltunk bele mi is Magyarország első nemzetközi mesemondó fesztiváljába, hogy utat varázsoljunk az utánunk következőknek a mesék birodalmába.

Utánam Birgit következett egy rövid ám kedves kis történettel a szerencséről és három kívánságról, amiket egy szemfüles ember eggyé kombinált; majd Angelát kellett tolmácsolnom, és természetesen olyan lendülettel vetette magát a mesékbe, hogy lobogtam mögötte, mint a győzelmi zászló (ő egyébként a közönséggel együtt énekelt arról, hogy sose bízz meg a férfiakban, és már itt megmutatkozott, milyen lelkes kis közönségünk van); majd Tone következett, az okos lányról szóló népmese norvég változatával (aminek különösen a vége tetszett nagyon, amikor is az okos lány nem csak megérkezik félig pucéran félig felöltözve stb., hanem rá is töri a hercegre az ajtót…); ezek után jött Wayqui a madarak házasságáról szóló perui mesével, ami megint csak azzal végződött, hogy minden a kakas hibája… a sort Szende zárta egy gyönyörű dallal és egy rövid kis anekdotával; ekkorra már megvolt a mesemondós alaphangulat. Minden jelenlévő megismerte, mi az a mesemondás, és hátradőltek a székeikben. Kezdődhetett a móka.

188952_175016729213084_6065735_nAz első mesélő Angela volt. Azoknak, akik nem olvastak (vissza) róla a blogomon, mondom: Angela Davis, the Yarnspinner, amerikai mesemondó, New Orleans-ból. Rengeteget utazik a világban, szinte hetente más országban kóricál; mindenhol mesél, és meséket gyűjt. Szombat reggel az otthonából, Louisiana államból származó mocsári meséket hozott nekünk. Volt szó aligátorokról, rákokról, vérfarkasokról (loup garou), és a lányról is, aki az ördöghöz ment feleségül (igen, Marie Jolie). A klassz az egészben az volt (leszámítva, hogy megint úgy éreztem magam, mint Coyote, amikot az üstökösbe kapaszkodik…), hogy Angela nem csak lendületesen (és hangosan) mesél, hanem bevonja a közönséget is: az aligátor különféle embereket húzkodott fel a színpadra, hogy megharapja őket, a kicsi rákocskák vígan lubickoltak a kondérban (őket egyébként, ahogyan a fotókon is látszik, a vállán vitte ki a színpadra, ami nem kis teljesítmény úgy, hogy közben beszél és énekel is az ember…), a loup garou pedig (alaposan meglepett) jóatyám volt, álarcban és szőrös kesztyűben (úgy dőltem a nevetéstől, hogy nem bírtam tolmácsolni). Amikor pedig elkezdett gospelt énekelni, láttam a kórustagok arcán, hogy lehúzzuk a rolót…

Angela után csak pihegni tudtam; szerencsére a következő előadáson csak mint néző vettem részt. Szende volt soron; az ebédszünet alatt berendezte magának a színpadot, még asztalokat is tolt oda, hogy fel tudjon ülni rá (“Az a kislány felpattant az Úr asztalára!” jegyezte meg valaki, mire sürgősen megmagyaráztuk, hogy nem, a székely leány nem az oltáron táncol mezitláb…). Szende elképesztően bájos jelenség, amikor mesél. Nem lehet nem beleszeretni. Bábozgat a csóré lábacskáival, embereket csalogat ki a közönségből; nagyokat kacagunk a székely gasztronómián.

189564_175017432546347_3395241_nSzende után Tone következett, aki viking ruhában lépett színpadra, és beöltöztette Timit, a tolmácsát is; nagyon jól néztek ki együtt. Ragnhild királynéről mesélt, aki álmában beutazza a világfa mentén az eget, földet és alvilágot; találkozik a Nornákkal és Idunn istennővel, sőt, futólag Lokival is, és a saját születendő gyermekével (ez volt az első olyan pont a napban, amikor végigfutott a hátamon a hideg: a meg nem született kisfiú utána kiabál a fáról, hogy “Nevezz Haraldnak! Azt akarom, hogy Haraldnak nevezz…”). Gyönyörű mese volt, félig mítosz, félig költemény, és a dallam, amit dúdolt hozzá, azonnal átrántotta a hallgatókat egy másik világba… ritkán van az embernek ilyen erős utazás-élménye mesehallgatás közben (és én azért már hallottam pár mesét). Ahogy az egyik résztvevő mondta: belépett Tone, és öt fokot hűlt a levegő is… (és a jelenlévők fele helyből elhatározta, hogy meg kell tanulnia norvégul). Timi pedig nagyon jól tolmácsolt, tisztán és erősen.
(Tone egyébként nekem is meglepetés volt; ő az egyetlen a fellépők közül, akit most hallottam először)

196850_175015435879880_1977520_nTonét Birgit váltotta a színpadon; ő roma népmeséket hozott. Ennek külön örültünk előre; szerettünk volna egy cigány mesemondót meghívni, de sajnos pont nem ért rá. Birgit ugyan nem született bele ebbe kultúrába, a meséket mégis mély átéléssel adta át; gyönyörű zenéket játszott közben, énekelt, és egyáltalán, piros volt és fekete, és nagyon-nagyon csinos. Volt meséje arról, mitől fogy a hold; egy kisfiúról, akin megesett a halál szíve; és Malac Julcsáról is, ami az egyik kedvenc mesém, és Brigit nagyon aranyosan is adta elő 🙂

188751_175018495879574_5466550_nEstére már csak Wayqui volt hátra. Vele megint én meséltem; nagyon vártam már, tavaly óta szeretem a történeteit, és jó vele mesélni, mert mindg megvárja, amíg fordítok, sőt, bevon engem is a mesébe… a szombati történetei a szerelemről szóltak. Arról, hogyan született (a kancsis-kanchis megint szállóige lett); egy kis homokszemről, aki egy csillagba volt szerelmes; és három királyfiról, akik mind máshogy szerették ugyanazt a lányt (ennek a mesének a végével egyébként nem értek egyet, de ez egy másik téma). Wayqui nagy közönségkedvenc; egyrészt gyönyörűek a meséi, másrészt nagyon jó előadó (harmadrészt ő volt az egyetlen férfi fellépőnk az idén…)

És ezzel még nem volt vége a programnak: este kezdődött az Esti kísértés, ahol rémtörténetek mesélésére vállalkoztunk. Az egész hétvégén itt voltak a legtöbben; valamiért az embereket vonzotta a téma… itt minden mesemondó egyet-egyet mesélt, éjszakába nyúlóan. Én kezdtem (egy beugratós történettel, ami azért néhány emberre ráhozta a frászt), azután jött Birgit és A dudás bosszúja (klasszikus…), Tone és a holtak miséje, Angela és a lélekrablók (ő eleve ráhozta a frászt az emberekre, mert öregasszonynak öltözött és úgy kóricált a sötétben), Wayqui, a horkoló ember és a királykisasszony, aki mindentől félt. Hátborzongató és mégis remek este volt.

Amikor pedig a mesék véget értek, kimentünk az épület elé, és láss csodát! Világító lámpások emelkedtek a magasba, egyik a másik után. Mi természetesen nem tudtuk, hogy kerültek oda, hiszen a tűzoltóság szerint nem szabad eregetni őket; de valaki ezt nyilván nem tudta, mert amint kiléptünk a szabadba, egyszer csak ott voltak az égen a semmiből, mintha pont a mi kedvünkért jelentek volna meg… megmagyarázhatatlan csoda.

És ez még csak az első nap volt.

(A beszámoló második fele itt olvasható)

199293_175018262546264_2724276_n

Comments are closed.